A szél feltámadt. Péter lassan összehúzta a kabátját.
Félénken kinyújtotta a kezét és összekötötte az ujjait Zsaniéval. Szemével a
parkon átsiető embereket követte. Időről-időre rápillantott egy elsuhanó
bringásra, az alsó ajkát a fogai közé fogta. Mindenben segítek neked - mondta
inkább magának. Zsani bénultan ült, haját a feltámadó szél összegubancolta és
nem is hallotta Péter szavait. Saját magában volt. Belül rendezkedett. Azt
hittem, olyan lány vagyok, aki tudja, mit akar, de mégse. Ezt kell lejátszania
magában. Péter egy virágcsokorral siető férfit nézett, milyen ügyesen óvta a
széltől a csokrot. Talán élete szerelmének viszi, hogy meglepje. Esetleg beteg
anyjának, hogy felvidítsa. Vagy éppen rossz napja volt és csak úgy vette. Ki
tudja? Ezt nem tudta. De abban most már végtelenül biztos volt, hogy szereti
Zsanit… - Németh György – RP története
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése