Magyarország ernyedt, kicsit romlott ország, néha a mérgezés
jelei mutatkoznak. Ugyanakkor, ha nem is szellemi mágnes, mégis érdekes,
izgalmas ország, sohasem unatkozom…
Az emberek nem akarják a szabadságot, igaz az egyéniség
péppé őrlését minden társadalom malmaiban már régóta megkezdték…
Most éppen a kereszténység az, ami a jelen életünkből
hiányzik, és úgy érzem az Egyházéból is…
Az öregkorára cinikussá keseredett Goethe azt írja: az
emberek elől érdemes, sőt inkább el kell hallgatni az igazságot, legalább
tudjuk, a politikusok olvasnak Goethe-t is…
A mai élet zűrzavarában a boldogság vagy boldogtalanság
szavak már gyakran elvesztik személyes értelmüket, helyükre a gazdasági válság,
pénztelenség és munkanélküliség kerül…
Sajnos a műveltség és az erkölcs a szó igazi értelmében már
nem „életforma szerű” követelmény…
Időnként lemondunk valamiről. Azután az élet nem mindig
érzékelhető erői, úgy rendezik a lehetőségeket, hogy amiről lemondtunk
egyszerre csak alakot kap…
Mit mondhat az ember Istennek, önmagának és a világnak,
talán a Miatyánkot…
A vers kimond valamit, amihez más írásoknak vastag, néha
könyvtárnyi kötetekre van szüksége. A vers a legtökéletesebb, legpontosabb
kifejezési lehetőség, de nem csak ezért szeretem a verseket…
Még a versről: semmi sem tudja úgy megmozgatni az emberi
indulatokat, mint a vers, meg persze a zene. De a versnél eljön néha a
pillanat, amikor a szavakból valóság lesz…
Nem remélni: ha nem remélünk semmit, bekövetkezik valami,
amit remélni érdemes...
Hol van az erkölcsi igény, amely megközelítheti a szegénység
titkait? És melyik társadalmi rendszer tud változtatni a szegénységen? Ki a
szegény, és kinek az áldozata? Sok a megválaszolatlan kérdés, irtózatos dolog
ez…
Az ember nem befejezett állapot, hanem (lehet/talán) állandó
készenlét egy terv felé, de mi ez a terv? A kérdés izgalmas…
Az emberekben nyugtalanság, bizonytalanság, erőtlenség
érződik, meg egyfajta neurózis: a bizonytalan élet neurózisa. Nagy gond a
megélhetés…, és a félelem, hogy állás nélkül maradnak…
Keressük a soha nem elérhető előrelátást, mely rendezi
életünket, akadályt és lehetőséget úgy csoportosít, hogy végül is, a mi életünk
a mi sorsunk legyen belőle...
Az ember a végzettel szemben mindig lapít, gondolja, hogy
van, csak azt hiszi az ő életére, az ő személyére ez nem érvényes. Bár nagy
erők emelnek és mozgatnak minden sorsot, de a cselekedet a miénk…
Most éppen a kereszténység az, ami a jelen életünkből
hiányzik, és úgy érzem az Egyházéból is. Pedig van út az Istenhez. De az
Istenhez az utat az embernek kell megépítenie, emberi módon, emberi
erőfeszítésekkel…
Ötven év felett, van valami megnyugtató az életben. Minden
van még, az öröm is, a fájdalom is, csak valahogy másképp: minden egyszerűbben
és sokkal kevésbé veszélyesen…
Camus: A lázadó ember című kissé hűvös művében a lázadás
szerepét nagyon magasra emeli. Szerinte az az igazi ember, aki nem fogadja el
szótlanul az élet feltételeit és azt mondja: NEM. De felmerül a kérdés: hogy az
ember kinek mondja ezt a NEM-et, saját magának, a többi embernek vagy talán
Istennek..?
A nem túl távoli múltban, amikor az ember felfedezte az atom
és hidrogén-bombát szinte befejezte a Teremtés művét. Befejezte és bármikor
elpusztíthatja…
Új iskola a közelben. Ragyogó, tiszta, elragadóan unalmas,
tele technikai csodával és luxussal. Kérdés, hogy az élet be tudja-e váltani
azokat az ígéreteket, amit ilyen fényűző körülmények között ígérnek, tanítanak…
Tocqueville 1835-ös jóslata: száz-kétszáz év múltán a világ
kaszárnyává alakul és a nagy államok végtelen fegyverműhelyekké. Mindenképpen
jó, hogy ez a jóslat „nem jött be” maradéktalanul…
Ötven után az idő ritmusa már más: jobb, több, mert lassúbb.
Amíg sietsz, mert ifjan mindig sietsz, kevés időd van, de később ráérsz
(másképpen) van időd, már van miből…
Nem könnyű egy olyan világban élni, melynek isteni rendjét
folyamatosan megzavarja az ember…
A bosszú talán emberibb, mint a megbocsájtás olcsó fölénye,
aminek az alján többnyire gyávaság lappang. A nagylelkűség igazán érdekes
megnyilvánulás, de szinte sohasem őszinte. Az alázat a kemény dió: még az is
lehet, hogy igen nagy gyöngeség, de most inkább azt gondolom, hatalmas nagyon
nagy erő...
Amilyen mértékben távolodsz a világtól, olyan mértékben tudsz
közeledni magad felé…, talán?
A politikusok néha veszedelmesen hazudnak. Az igazat
hazudják. Ez nem vicc. Hazugságaikat a valóság elemeiből építik fel, az adatok
igazak, csak az egész, amit így mondanak hazugság…
Az elmúlt huszonhét év gyorsan elszaladt. Újra megmutattuk
egymásnak és a világnak, milyenek vagyunk, mi magyarok. Ilyenek vagyunk:
egészében nem jobbak, nem rosszabbak, mint mások, csak valahogy mégis valamiben
elmaradtunk a világtól…. Nem tudom
pontosan megmondani, hogy hol, mikor és miben, de valamiben elmaradtunk…
A történelem ordítja tanulságait, hiába hangosan, a már
megsüketült emberek nem tudják meghallani… persze ha tudnák, akkor sem nagyon
akarnák…
Az emberek többségét bezárja, gúzsba köti a jövedelem és a
pénz hiánya. Ezért az öröm, az „édes élet” helyett a nyugtalanság és a
neurotikus tünetek győzedelmeskednek a mindennapokban…
Időnként úgy látszik, nincs igazság a földön, inkább csak
lehetőségek vannak… Ugyanakkor, ha néha
éreznénk, hogy Isten igazságot tesz, ez számítana egyáltalán valamit az Isten
és az ember együttélésében..? Nehéz kérdés…
Jobb blogot írni, mint nem írni… mert így időnként
visszanézve talán könnyebb látni azt, ami az életünkben reménytelenül állandó
és azt is, ami reménytelenül változó…
A halál itt van bennünk, körülöttünk… de ne pusztán tiltakozva, hanem jókedvvel
toljuk el magunktól… mi még itt vagyunk,
akarunk…
A szenvedélyekről: sokáig nem mondunk le a
szenvedélyeinkről… de egy napon
nyilvánvalóvá válik, hogy a szenvedélyeinkért nagyobb árat fizetünk, mint
amennyit érnek. És innentől a szenvedély egyszerű kalkulációs kérdéssé
degradálódik, per saldo felhagyunk vele…
Minden társadalom pontosan akkor, úgy és annyira
erkölcstelen és műveletlen, amennyire a történelmi körülményei megengedik… A hajlam mindig megvolt, megvan, csak a
körülmények változnak...
Nagy ravaszság kell túlélni azt, amibe mások belehalnak…
A világban mindig van valami, amit nem látunk, mert a világ
el akarja rejteni előlünk… de a művész
néha megtalál ezekből valamit és akkor megmutatja…
A versről: a vers gyakran nem az, amit a költő leír, hanem
sokkal inkább az, ami a vers olvasásának hatása alatt az olvasóban történik…
Nagy tragédia: amikor az ember azt érzi, hogy olyan világban
él, amellyel szemben nincs már semmi kötelessége…
Kételyek nélkül élni…? vagy kételyek között, de teljes
készséggel szeretve az életet, ez utóbbi talán a jobb…
Önmagunkra legalább olyan erővel kell haragudni, mint
azokra, akire haragszunk…
Az ember élete során önkéntelenül is sok salakot gyűjt,
tárol a szervezetében. Időnként nem túl nagy nehézségek árán megszabadítjuk a
szervezetünket salaktalanító kúrával a felgyűlt káros anyagoktól és
„kitisztulunk”. De mi a helyzet a lelkünkkel, azt hogyan tudjuk
megtisztítani..?
Kishitűség: amikor az ember elveszti hitét az életben, az
Istenben… már nem jókedvű, a földi és a természetfeletti lehetőségek már kialvó
félben vannak a lelkében… ezt az állapotot kerüljük el!
A magyarságról: kis nemzet tagjának lenni nem
szerencsétlenség… sokkal inkább ösztönzés!
Önmagunkra legalább olyan erővel kell haragudni, mint
azokra, akire haragszunk… de ha leszáll a nap, el kell felejteni a haragot…
Meg még az is lehet, hogy a jó verset nem a szavak, hanem a
vágyak és a gondolatok alkotják…
1956-os megemlékezések: mindegyik párt zászlaja alatt zúg,
hangoskodik a tömeg… élményt, ösztönzést nem érzek sehol… a demokrácia már
régen eltorzult…
Az élet és a művészet nagy cselekménye nem az, ami velünk
történik a világban, hanem az, amit a világ bennünk megmozgat…
A vers talán a legszemérmesebb szemérmetlenség…
A türelem több mint hősiesség, a türelem cselekmény… de nem
ernyedten türelmesnek lenni, hanem figyelmesen, ugrásra készen… talán ez az
egyik legkülönb cselekmény, amire az ember képes, már ha képes…
Inkább szánalommal élni, mint indulattal… az indulat másra
kell…
A jókedv a legtöbb, amire az ember képes… és ha a jókedv
kialszik a lélekben, akkor a bűn állapotába kerülünk… legyünk jókedvűek!
Nem vitatkozni többé, mert az élet rövid: inkább csak
cselekedni és figyelni…
Azt hiszem az ősz inkább egy lelkiállapot, mint egy évszak…
és lehet, hogy nem is a vége, hanem a kezdete valaminek… ősszel megjelenik az
életünkben a Tűz és a Bor… az erdők, az avar leheletét szinte érezni…
Az élet „megoldásait” keresgélve hamar rájövünk a megbocsájtás
és a megértés erejére… a világnak inkább csak megbocsájtani… magunkat inkább
csak megérteni lehet…
Szókratész védőbeszédéből: „…megyünk az utunkra – én
meghalni, ti élni. Csak az Isten tudja mi a jobb?” Vigyázni kell, hogy az
életben ne következzen be olyan időszak, hogy a két lehetőség között már ne
tudjunk teljes határozottsággal különbséget tenni…
Még ha Isten jól is képzelte el a világot, az embernek ezt
gyakran sikerül elrontania… de a végtelen esélyek összességében valahol ott van
az Isteni Rend…
Tragédia: a szabadság legalább annyira veszélyes, mint
üdvös…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése